|
Takemoto és Hagu
„Örülök, hogy láthatom ezt a tájat.
...
Menjünk haza. Menjünk haza, oda, ahol Te, Én és mindenki él. Menjünk haza, ugyanúgy végig pedálozva, ugyanannyi lépéssel.” (Takemoto)
…
„Isten hozott itthon.” (Hagu)
Hagu: Nagyon messzire mentél el igaz?
Takemoto: Igen.
Hagu: És mi volt a sziget végén?
Takemoto: Nem volt semmi. … De… de nagyon világos volt és az ég is gyönyörű. Arra gondoltam egyszer jó lenne megmutatni neked. És arra, hogy milyen jó lenne ezt a te rajzaidon keresztül látni.
Hagu: Én is elmennék oda és lerajzolnám.
Takemoto gondolatban: Ha egyszer csak neki indulnék, vajon milyen messzire jutnék? Végre rájöttem, miért éreztem úgy azon a napon, mikor elindultam. Azt hiszem tudni akartam, milyen fontosak azok a dolgok, amiket magam mögött hagyok.
Takemoto: Hagu. Szeretlek téged. ^^
Hagu: … Köszönöm, hogy visszajöttél, Takemoto.
„A lázas kis kezed olyan forró volt. Azonnal izzadt lett, mikor megfogtam, és akkor éreztem, hogy élek. Úgy éreztem, képes vagyok élni tovább. És szívből tudtam örülni annak, hogy hazajöttem.
Tovább kell menni. Magunkhoz ölelve azt, ami fontos. A bizonytalan jövőt, a kétségeket, a tévelygést, a viszonzatlan érzelmeket, a kívánságokat, amik nem válhatnak valóra, magunkat, aki nem tud semmitől megszabadulni, még azokat a napokat is, amikor sehogy se találunk választ.
Tovább megyek…
A hűtő a szobámban üres, mint mindig. De azt a hangot már nem hallom. Úgy érzem, képes vagyok hinni, hogy meg fogjuk találni azt, amit azon a délutánon együtt kerestünk közösen, de nem találtuk meg. Egy nap majd biztosan…”
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
